Forrás: Hírbarát – a szentendrei Ferences Gimnázium diákjainak lapja 2006. április
http://www.ferences-sze.sulinet.hu/iskolaujsag/articles/aprilis/feny.html
Fény az alagút végén
Underground-story Kivés Zoltán, állandó diakónustól
3degree, Ott Kriszti
1963-ban születtem Budapesten. Gyerekkorom a vallás szempontjából érdekesen indult, mert nem keresztény családba születtem. Szüleim foglalkozásánál fogva - édesapám katonatiszt volt - nem volt a vallás természetes, mint annál, aki katolikus családba születik. Ennek egy érdekes mozzanata volt az, hogy a keresztelőm titokban zajlott a sekrestyében. Ebből kifolyólag se hittanra sem egyházi iskolába nem jártam.
Hét éves koromban szüleim beírattak zeneiskolába zongorázni, mert jó hallásom volt.
Szüleim vettek Pismányban egy telket, így átköltöztünk Szentendrére. Az általános iskola után mivel kamaszodtam, kezdtem egyre komolytalanabbul venni a zenélést, így a tervezett zenei pálya nem jöhetett össze, ezért gimnáziumban tanultam tovább.
Egy alkalommal a Budapesti Közlekedési Vállalattól jöttek az iskolába emberek, akik próbáltak arra rávenni minket, hogy náluk dolgozzunk. Ekkor tetszett meg a metróvezetői állás. Így hát érettségi után rögtön elvégeztem a vezetői tanfolyamot és bekerültem a metróhoz. Az ott töltött évek alatt jöttek az első különleges tapasztalatok, világmegváltó gondolatok, amik már kicsit a vallásossághoz és a kereszténységhez kötődtek. Ezek végső kicsengése az volt, hogy ha valakit az Úristen kiválaszt, akkor sokszor érdekes és görbe úton is elvezeti az illetőt magához. A metróban volt egy nagyon tragikus tapasztalatom, hogy sok az öngyilkos. Az volt a megdöbbentő, hogy csinos lányok, fiatalemberek egymás után döntöttek úgy, hogy ezt az életet nem tudják elviselni, és így akartak menekülni, amiről ma már tudom, hogy nem meghalni akartak, hanem valamilyen helyzetben nem tudtak helytállni.
Elkezdtem utánajárni, mi baj a világgal, hogy egy fiatal lány vagy egy fiatalember eldobja az életet magától. Megéreztem, hogy ez a szeretethiány miatt volt. Ha az ember ilyen kérdést tesz fel, előbb-utóbb rátalál a vallásra és a hitre, majd a személyes Istenre. Ekkor kezdődtek el a keresés és a megtérés évei. Rengeteg könyvet olvastam, különösen vonzottak a különböző vallásos művek. Nem tudtam választani a felekezetek között, mivel sokszor egymásnak ellentmondó dolgokat olvastam például arról, hogy kicsoda Jézus. Érdekes, hogy mikor katona lettem '84 és '86 között, véletlenségből - amiről most már tudom, hogy ez a "nemvéletlen véletlen" - az utamba sodort egy atyát, aki felvállalta kérdéseimre a választ és ellátott jó könyvekkel és felvázolta az utat, amerre tovább lehet menni. 1989-ben megnősültem és a család miatt nem tudtam tovább vállalni azt a munkabeosztást, ami a metróban volt, ezért gondolkodtam azon, hogy otthagyom. Az esküvőnkre egy állandó diakónus készített fel minket, rajta keresztül kaptam állást a Szent István Könyvkiadó Társulatnál '89 őszén és a mai napig ott van a főállásom. Hét éve a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának jegyzetboltjában dolgozom. A könyvkiadó speciális hely és ezt is a megtérésem egyik fontos mérföldkövének tartom. Elkezdtem az ott lévő könyveket mohón olvasgatni, azok segítettek tovább az utamon.
Egy újabb fontos élmény ebben az időben az volt, mikor egy alkalommal az egyik vevő furcsa teológiai kérdést tett fel az egyik könyvvel kapcsolatban, amire nem tudtam válaszolni. A vevő elkezdett kiabálni, hogy mit képzelek magamról, hogy ilyen helyen dolgozom és nem értek hozzá. Mondtam neki, hogy én csak egy bolti eladó vagyok és nem teológus. Mikor elment, elgondolkodtam rajta, hogy van benne valami igazság. Így jutottam el oda, hogy a Pázmány Hittudományi Karának levelezői tagozatára jelentkeztem. A felvételin be kellett írni, hogy hány évet jártam hittanra. Én üresen hagytam, mert nem jártam. A professzor, aki felvételiztetett ezt meg is jegyezte. Nem jártam hittanórára, de jól sikerült az írásbelim a fent említett atyának köszönhetően. Mondott erre a tanár egy érdekes hasonlatot: fiatalember, maga úgy látszik, hogy beesett a kereszténységbe az ablakon, úgyhogy most másszon ki rajta, aztán jöjjön be az ajtón. Ha úgy ítéljük meg, akkor azért felvesszük - mondta a tanár és nyár végén megjött az értesítés, hogy felvettek. Ez egy konkrétan megfogható jele volt annak, hogy hogyan irányítja Isten az embert a szolgálatok felé.
Elvégeztem a teológiát, megszülettek a gyerekeink és ezzel megkezdődött a családi élet.
Közben Szentendrén csatlakoztunk az egyházközséghez: feleségem a Karitásznak segít sokat, illetve a Krisztusi Élet Közösségében tevékenykedik, én bekapcsolódtam a ministránsképzésbe. Ahogy teltek a hónapok, egy alkalommal a plébános Blanckenstein György atya megkérdezte váratlanul a sekrestyében, hogy miután ilyen sokat vagyok itt - látta, hogy hétköznap is járok szentmisére, bekapcsolódtam a ministránsképzésbe -, nem gondoltam-e arra, hogy az állandó diakonátust felvegyem. Én akkor nem tudtam, hogy mi az, ezért kértem egy hét gondolkodási időt, hogy otthon átbeszéljük a feleségemmel - mivel ehhez kell a feleség beleegyezése is.
Az állandó diakonátus Magyarországon egy új szolgálat, ami a Krisztus utáni első időkben volt - az Apostolok cselekedeteiben van megemlítve -, utána 1000 körül megszűnt. A II. Vatikáni Zsinat vezette be újra. Jelenleg körülbelül ötven van az országban. Egy hét után úgy döntöttünk, hogy igent mondunk erre a meghívásra. Az állandó diakonátusra való felkészülés útja, hogy teológián le kellett diplomázni, és az erre készülők havonta tartottak egy összejövetelt, amire három évet kellett járni. A felkészülés után 1999. április 25-én a hivatások vasárnapján itt, Szentendrén szenteltek fel. Az állandó diakónus egy közösség számára van szentelve, tehát a plébános kéri az ő közössége számára. 35 év az alsó korhatára és ez az úgynevezett nős állandó diakonátus, ami nem papság! Van olyan diakónus, aki a papság felé vezető útnak egy állomásaként meghatározott ideig diakónus, míg a nős állandó diakónus soha nem lesz pap. A kézföltételt tehát szolgálatra kaptam. A püspöknek két keze van, egyik a pap, a másik a diakónus, ezáltal jön létre az egyházi rend teljessége. Teendőim a plébános segítségével határozunk meg; így segítek a Karitászban, a ministránsképzésben és részt veszek a liturgiában, mivel az a diakonátusnak egy nagyon fontos területe. Ezen kívül szükség esetén részt veszek azokban a munkákban, amiben a diakónus részt vehet, tehát keresztelés, esketés és más feladatok. Több fiatallal vagyok régóta mély, személyes kapcsolatban, segítve őket útjukon. Különösen kedvesek számukra az esti beszélgetések egy-egy szép környezetben, így többször följárunk például Dobogókőre is. Ott jobban megnyílik a lélek, mint mondjuk egy szobában.
»Hálás vagyok Istennek, hogy ilyen úton juthattam el hozzá.«
Az általános iskolai zenetanulásnak is megkerült a helye, ugyanis a zenélést sosem hagytam abba. Ahogy időm engedi, mindig zongorázok. Ez is hozzá tartozik az életemhez. Így ki tudom segíteni az egyházközséget, ha kántorhelyettesre van szükség. A zene, a hit és a liturgia nagyon szépen összetalálkoznak és támogatják egymást. Valaki mondta egyszer, hogy a zene ott kezdődik, ahol a szó hatalma véget ér. Ezt jól látom, hogy például Jézus életéről mit tud a szó elmondani és mi az, amit egy Bach mű sugároz Jézusról, például a János passió.
Johann Sebastian Bach közel áll hozzám, számomra ő az ötödik evangélista. Megtérésem útjában is kulcsfontosságú szerepe volt, mert legnagyobb hitélményeim közé tartozik a h-moll misének illetve a Máté passiónak a meghallgatása. Bach hitelességével és munkásságával kapcsolatban egy mondást szeretnék idézni Fra Angelico-tól: "Aki le akarja festeni Krisztust, annak együtt kell élnie Krisztussal." Bach ezt tette példát mutatva az utókornak. Hálás vagyok az Istennek, hogy ilyen úton vezetett el hozzá - sok-sok széppel gazdagítva életemet és szeretném én is megmutatni másoknak Istent ezeken a szépségeken keresztül.