Forrás: http://www.ersekseg.veszprem.hu/hiroldalak/2010
Állandó diakónusok szentelése
a veszprémi Szent Mihály Bazilikában
2010. szeptember 8.
Toldi Éva beszámolója
Ünnepi szentmise keretében három állandó diakónust szentelt fel a Szent Mihály székesegyházban a szerpapi szolgálatra Kisboldogasszony napján Márfi Gyula veszprémi érsek. Ezzel az egyházmegyében már 15-en dolgoznak e felelősségteljes hivatásban.
A felszenteltek – Birher Nándor, a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola tanulmányi igazgatója, Berkes János hittanár, klinikai lelkigondozó, pár- és családterapeuta, Zsebe Attila vállalkozó – valamennyien nős, családos emberek, akik foglalkozásuk mellett vállalták, hitvestársaik egyetértésével, hogy segítik az Egyház munkáját a papi rend legalsó szintjén a szerpapi szolgálatban, így is építve Isten Országát.
Szentbeszédében a főpásztor rámutatott: e szentség felhatalmazza a diakónusi szolgálatba kerülteket, hogy hivatásszerűen olvassák az evangéliumot, részt vegyenek az igehirdető szolgálatban, eskessenek, temessenek, áldoztassanak, kereszteljenek és egyéb szentelményeket kiszolgáltassanak. Ugyanakkor, amikor foglalkozásukat folytatják a világban, bizonyos mértékig ki is kell emelkedjenek onnan, s ebben az imádság fontosságára hívta fel figyelmüket. Kisboldogasszony ünnepén e tekintetben a Szűzanya imádságos életét állította a felszentelendők elé, emlékeztetve Istenre figyelő, szavára hallgató földi útjának szakrális eseményeire, felidézve dicsőítő-hálaadó imádságának, a Magnificat-nak gondolatait. Majd Ady és József Attila lírájából emelt ki részleteket, amelyek a gyarló, bár nem különösebben vallásos embernek Istennel való benső, rejtett kapcsolatára utalnak mégis. Fontos, hogy a diakónusok úgy járjanak-keljenek a világban, hogy jelenlétükkel, embertársaikkal való kapcsolataikkal is evangelizáljanak. Hogy elvigyék Krisztus üzenetét a munkahelyükre, és mindenhová, ahol megfordulnak, az élet minden területén, a nem hívőknek, a más vallásúaknak is.
Gondolatai zárásaként Váci Mihály szakrális gondolatait idézte fel Eső a homokra című költeményéből, amely akár a papi-diakónusi szolgálat mottója is lehetne: „…élni: – szeretni, hinni a világot; / tenni valamit, mivel besugárzod … osztani magad: – hogy sokasodjál / kicsikhez hajolni, hogy magasodjál… Széjjel szóródni – eső a homokra / – sivatagnyi reménytelen dologra, / s ha nyár se lesz tőled – s a táj se zöldebb: / – kutakká gyűjt a mély: – soká isznak belőled!”
Majd a szartartás hagyományai szerint kézrátétellel felszentelte a diakónusjelölteket, végül kezükbe adván a Szentírást, kérve az Úr kegyelmét, hogy annak méltó hirdetői lehessenek.
Berkes Angéla beszámolója
Szeptember 8-án Dr. Márfi Gyula, a Veszprémi Főegyházmegye érseke ünnepélyes szentmisében a veszprémi székesegyházban három fiatal családos férfit, Dr. Birher Nándor tanulmányi igazgatót, Berkes János lelki gondozót és Zsebe Attila vállalkozót az egyházmegye szolgálatára állandó diakónussá szentelte. A bazilikában jelen voltak az áldozópapság képviselői, a diakónustársak, a családtagok és a hívek nagy számban.
A jelöltek kiválasztása után az érsek a szerpapok leendő feladatairól beszélt. Mint mondta, a diakónus az imádság embere, s bár a világban marad, lehetőségeihez mérten bekapcsolódik az egyház hivatalos istendicsőítésébe, végzi az imaórák liturgiáját. A kiválasztott férfiaknak különbeknek kell lenniük eddigi önmaguknál, azonban erkölcsi többletük nem lehet öncél. Nemcsak a maguk szetté válásán kell munkálkodniuk, hanem a környezetüket is meg kell szentelniük. Ez minden kereszténynek is kötelessége, nekik pedig különösen is az. Ne tekintsék csupán kipipálandó feladatnak a napi jócselekedeteket, hanem legyen szívből jövő szeretetszolgálatuk. A kapott kegyelmeket igyekezzenek rásugározni mindenkire, akivel csak találkoznak, mert a diakónus missziós: oda kell mennie a nem hívőkhöz is. Legyen mindig egy jó szavuk az emberekhez.
A szentbeszéd után a szentelendők arcra borulva kapcsolódtak be a hívek és a papság imádságába, a Mindenszentek litániájába. Ezt a liturgia csúcspontja követte, a kézrátétel és a felszentelő ima. A felszentelteket áldozópapok öltöztették be a diakónusok viseletébe, stólába és dalmatikába, majd a püspök kezükbe adta az evangéliumos könyvet. Végül a meghatódott szentelteket a jelen lévő szerpapok köszöntötték békecsókkal.
Az új egyházszolgák először szüleiket, testvéreiket, rokonaikat áldoztatták meg, eztán következtek a meghívott vendégek, hívek, ismerősök.
Befejezésül a felszenteltek részéről hangzottak el a köszönet szavai mindazokhoz, akik segítették őket a hivatásra való készület útján.