Állandó
diakonátus

Josef Hernoga

A II. Vatikáni zsinat tanítása az ordo három fokozatáról

A tanulmány az Eichstätti Katolikus Egyetem Teológiai Karának doktoravató ünnepségén, 1996. július 11-én elhangzott előadás szerkesztett változata. Fordította: Mártonffy Marcell.

Nyitott kérdések – teológiai feladatok 

Az egyetemes egyház zsinatait és szinódusait mindenkor az a szándék vezérli, hogy megújítsák a hagyományos egyházi tanítást, megfeleljenek az adott kor kihívásaira és irányt szabjanak a jövő egyháza számára. Megfontolandó ugyanakkor, hogy a zsinati nyilatkozatok gyakran történeti és egyházjogi részletkérdések egész sorát hagyják válasz nélkül. „A tanítóhivatal dokumentumai nem pótolják az összes hiányt” – olvassuk a Donum veritatis kezdetű rendelkezésben, amely a teológusok egyházi hivatásával foglalkozik. „Az egyház pásztorai nem minden esetben tekintették át maradéktalanul és minden szempontból az olykor rendkívül bonyolult problémákat” (Don. ver. 24). A zsinati dokumentumok ezért sohasem törekednek teljességre, hiszen a zsinatnak egyrészt nem célja, hogy olyan fejtegetésekbe bocsátkozzék, amelyekhez további teológiai kutatásra van szükség, másrészt a szent szinódus épp a nyitott kérdésekkel kívánja előmozdítani a teológusok munkáját, egyszersmind új ösztönzésekkel gazdagítani a holnap egyházát.

            A legutóbbi zsinat megoldatlan kérdéseiben tehát nem a zsinati atyák erőtlenségét vagy meghátrálását kell látnunk. Sokkal inkább azt a teológiai tisztességet tükrözik, amely egyszersmind a jövő feladata is. Egyszerűbben szólva: a zsinati kérdések nyitottsága mutatkozik meg bennük.

A II. Vatikáni zsinat hivatalos teológiai megnyilatkozásai számos lezáratlan, részint történeti-teológiai, részint közvetlenül dogmatikai természetű kérdést tartalmaznak. Ezek közé sorolható az egyházirend fokozatainak történeti eredetével vagy az egyházi rend ún. háromfokozatúságának tanával kapcsolatos, mindmáig megoldatlan probléma is. Hasonlóképpen nyitott az a kérdés, amely a papság egyháztani jelentőségére vagy a zsinati megfogalmazások szóhasználatára és stílusára irányul.

            Írásomban néhány, az egyházirend belső összefüggéseit – a püspök, a pap és a diakónus viszonyát – érintő kérdés felvetésére szorítkozom. Az ordo példáján azt kívánom szemléltetni, mit jelenthetnek a tanítóhivatal megnyilatkozásaiban fellelhető nyitott kérdések a tudományos teológiai vizsgálódás számára.

1. A püspök, a pap és a diakónus viszonya: nyitott kérdések

A II. Vatikáni zsinat kétségtelen érdeme, hogy a püspök-pap kérdéskört új megközelítésben tárgyalta. A legutóbbi zsinat teológiai nézőpontból tekintette át a püspöki és a papi rend viszonyát. A merőben egyházjogi állásponttól való eltávolodás és a püspök-pap viszony teológiai elmélyítése a püspöki rend szentségi jellegének kimondásában érte el csúcspontját. A Zsinat elismerte, hogy a püspöki méltóság az egyházi rend szentségének a teljessége (LG 21).

A papok, akárcsak a diakónusok, Krisztus papságából részesülnek, de csakis a püspökkel közösségben és egyháztanilag a püspök alárendeltjeiként. Miként a Tridenti zsinat tanítja, az egyházirend egyetlen szentség, ám e szentséget „azok, akiket már ősidőktől fogva püspököknek, áldozópapoknak, szerpapoknak hívnak, különböző rendekben gyakorolják” (LG 28). Struktúráját tekintve az egyházirend szentsége „fölülről lefelé” valósul meg: Krisztustól ered, s az apostolok közvetítik utódaiknak és azok alacsonyabb fokozatú munkatársainak. Ekként az egyházirend kollegiális szerkezetű.

            A püspökszentelés a szentségi ordináció elsődleges és mindent magába foglaló módja, a felszentelés szentségi jellege azonban az egyházirend egészére kiterjed. A püspökök és a diakónusok a püspöki kollégiummal összefüggésben, alárendelt formában birtokolják. A II. Vatikáni zsinaton bizonyos mértékű elmozdulás következett be a püspök és a pap viszonyának értelmezésében. Az egyházirend tulajdonképpeni helye már nem a papság, hanem a püspökség.

            A püspök-pap témakör értelmezésében mindamellett jó néhány kérdés megválaszolatlan marad. A legszembeötlőbb az, amely a „püspöki fensőbbséget” érinti: ennek fényében a presbiterek „másoderendű papokként” jelennek meg.[1]

„A zsinat főként a püspöki kollégium és a megújuló diakonátus kérdéseinek szentelte figyelmét, ezért eleinte úgy érezhettük, hogy a papság feledésbe merült, vagy épp semmi nehézséget nem okoz.”[2]

            Az egyházról szóló dogmatikai konstitúció nem foglalkozik a presbiteri fokozat behatóbb vizsgálatával. Az a benyomásunk, hogy az egész kérdéskört a Presbyterium ordinis szerzőire bízták. Tény, hogy a papságról szóló zsinati határozat dogmatikai szempontból nem nyújt élesebb képet a papságról, mint amelyet a Lumen gentium konstitúció vázolt fel.

            Feltűnő, hogy a legutóbbi zsinat dokumentumaiban a papság formai és tartalmi (teológiai) síkon egyaránt a püspöki rendhez kötődik, vagyis a presbiteri fokozatról szóló szöveg csak akkor válik érthetővé, ha az ordo episcoporumra vonatkozó, korábban kifejtett tanítást mindvégig szem előtt tartjuk.[3]

            Ha tehát az ordo két alsóbb foka olyannyira a legfelsőbb fokozattól függ, hogy külön-külön egyik sem érthető, akkor önként adódik a kérdés: mi a helyzet a fordított irányú kapcsolattal? Értelmezhető-e a püspöki rang önmagában, a papságtól és a diakonátustól függetlenül? Egyetérthetünk Karl Lehmannal, aki a zsinati szövegekből az alábbi következtetést vonja le: „Ha a püspök és a pap kölcsönösségét csakugyan alapvetőnek tekintjük, akkor a püspöki méltóság ilyetén megközelítése, legalábbis analóg módon, a papság közelebbi meghatározásából is ki kell, hogy tűnjék.”[4]

            A püspökök ugyanis segítőikkel, a presbiterekkel és a diakónusokkal együtt vették át a közösség szolgálatát (LG 20). A Tridentinum tanítása szerint  az egyházi rendnek csupán egyetlen szentsége létezik, három fokozatban (DS 1776). Helyénvalónak tűnik tehát, hogy azt az igazságot hangoztatva, mely szerint a püspöki méltóság az egyházirend teljességét foglalja magában, a papság és a diakonátus szükségességéről se feledkezzünk meg. Az egyházban nemcsak azért vannak presbiterek és diakónusok, mert a püspök munkatársakra szorul, hanem azért is, mert a mindkét fokozat hozzátartozik az ordo struktúrájához. Márpedig ha így vetjük fel a problémát, akkor ismét szembe kell néznünk a kérdéssel: mit jelent az egyházirend teljessége? Vajon e teljesség letéteményese kizárólag a püspöki méltóság, s a püspök papok és diakónusok nélkül is gyakorolhatja egyházi hivatalát, vagy küldetésének betöltéséhez az egyetlen ordo másik két fokozatára is szüksége van?

A Zsinat megnyilatkozásait e tekintetben kissé egyoldalúnak érezhetjük. A pap viszonya a püspökhöz szilárd dogmatikai megalapozást kapott, míg a püspökség kapcsolata papsággal a lelkipásztori gyakorlat szintjén fogalmazódott meg.

            Az ebből adódó alapkérdés megint csak a papság fokozatait és a papnak az egyházirend hármaságában betöltött helyét érinti. A zsinati dokumentumokból egyértelműen kiderül, hogy a püspöki tisztségben – kivált ha a kollegialitás felől vesszük szemügyre – a Krisztus által megalapított szolgálati papság teljessége és eredeti egysége valósul meg. Másrészt a presbiterek „az Újszövetség igazi papjai” (LG 28, vö. CD 15). A II. Vatikáni zsinat mindazonáltal nem részletezi, milyen értelemben korlátozott a presbiter szerepköre a püspöki szolgálathoz képest.

            A különbség nem fakadhat pusztán a szentségi teljhatalom eltérő mennyiségéből, hiszen a Lumen gentium egyebek közt azt a kérdést is nyitva hagyja, hogy a presbiter kiszolgáltathatja-e a magasabb szentségi fokozatot. Miben nyilvánul meg tehát a püspökség és a papság közti eltérés? S mit jelent valójában a „az egyházirend teljessége”? Vajon e szentség kiszolgáltatható-e „részlegesen” is?[5] Ebben a vonatkozásban a zsinati dokumentumok fogalmazásmódja korántsem mindig egyértelmű. A szövegek bizonytalanságról árulkodnak. Miközben a papság hivatalát és szolgálatát a püspöki méltósággal összefüggésben írják le, a presbiteri szolgálatot hasonló szavakkal írják körül, mint a püspök küldetését és feladatát: „A papokat a püspöktől kapott felszentelés és küldetés Krisztusnak, a Papnak, a Tanítónak és a Királynak szolgálatába állítja” (PO 1); a papok „Krisztus személyében tevékenykednek” (LG 28). Ezzel szemben szolgálatukat „a püspök nevében” (PO 6) látják el, s voltaképp őt jelenítik meg mind „a helyi közösségekben”, mind „a szentségek megünneplésében” (LG 28, PO 5).

            E megállapítások nehezen egyeztethetők össze. Fogalmzásmódjuk szerint a püspöki hivatal önálló nagyságrendet képvisel, s ez újra csak azt a veszélyt rejti, hogy a püspök papsága Krisztus egyedülálló papságával válik azonossá.[6]

            A Zsinat megnyilatkozásait úgy összegezhetjük, hogy a püspöki és a papi szolgálat között dogmatikai szempontból nincs lényeges különbség.[7] Fokozatukat terkintve különböznek ugyan, de lényegük szerint nem. Arra nem tér ki a Zsinat, hogy – szentségi értelemben –miként tehetünk fokozati különbséget a püspök, a presbiter és a diakónus papsága között. Ebben az összefüggésben merül fel az a kérdés, hogy a hármasságban hol foglal helyet a segédpüspök és a diakónus.

            Meglepő, hogy a II. Vatikáni zsinat, amelyet „püspöki zsinatnak” is neveznek”, a segédpüspökre csekély figyemet fordított. Mondhatjuk talán, hogy a püspöki tisztségről szóló zsinati kijelentések a címzetes, a koadjutor- és a segédpüspököt ugyanúgy kezelik, mint a megyéspüspököt.[8] Másfelől viszont a zsinati szövegek közt olyanok is felbukkannak, amelyek a segédpüspököt más szintre helyezik, mint a  helyi püspököt. A püspökökről szóló határozat úgy említi a koadjutorokat és a segédpüspököket, mintha ez utóbbiak nem birtokolnák az egyházirend teljességét, hanem a megyéspüspök segédszerveiként működnének.

            Az Úr nyájának lelki érdekeit szem előtt tartva – olvassuk a Christus Dominus dekrétumban – „nem ritkán segédpüspököt kell állítani (...). A megyéspüspök ugyanis akár az egyházmegyék nagy kiterjedése, vagy a lakosok nagy száma miatt, akár az apostoli munka különleges követelményei következtében vagy egyéb természeti okokból esetleg nem képes személyesen az összes püspöki teendőket úgy ellátni, hogy ahogyan azt a lelkek java megkövetelné” (CD 25). E megállapításból egyértelműen kitűnik, hogy a koadjutorokat és a segédpüspököket „a megyéspüspök személyes segítségére” rendelik. A dekrétum ezért azt javasolja, hogy „a koadjutorokat, illetve segédpüspököket (...) ruházzák fel a megfelelő felhatalmazásokkal” (CD 25).

            Úgy tűnik, a püspöki dekrétumnak ez a tanítása nehezen egyeztethető össze a Lumen gentium konstitúcióval. Az egyházról szóló dogmatikai konstitúció félreérthetetlen tanítása szerint ugyanis a püspökszentelés „az egyházirend szentségének teljességét” közli (LG 21) és a felszentelés a hivatali teljhatalom forrása.

            Kérdés, hogyan részesülhetnek pótlólagos felhatalmazásban (és mifélében?) a nem-megyéspüspökök? Milyen forrásból erednek ezek a felhatalmazások és ki ruházza át őket a koadjutorokra és a segédpüspökökre?

A legutóbbi zsinat nem helyezte teológiai alapokra a címzetes püspök funkcióját (in partibus infidelium = a hitetlenek lakta területeken). hanem csak jogállását erősítette meg. Mivel a II. Vatikánum tanítása elmulasztja e probléma tisztázását, az egyházjog nincs mindig összhangban a püspöki tisztség zsinati teológiájával. Olyan érzésünk támadhat, mintha a segédpüspök, akárcsak a pap, pusztán a helyi püspök munkatársa és segédszerve (a segédpüspök: a püspök meghosszabbított keze) volna.[9] A teológiának tehát figyelmet kell fordítania arra, hogy  tisztábban körvonalazódjék a nem-megyéspüspökök feladatköre, valamint a püspöki karban elfoglalt helyük.

            A zsinati dokumentumok tanulmányozása egyértelműen rávilágít, hogy Krisztus küldetésének folytatása az egyházban az egyházirend három fokozata. A Tridenti- nummal szemben a II. Vatikáni zsinatnak sikerült visszanyernie, az állandó diakonátus visszaállítása révén, az egyházirend hiánytalan formáját. Az egyházról szóló konstitúció 29. pontja szerint a diakonátus alsó fokon az egyházirend sajátos szentségi megvalósulása. Amikor behatóan elemezzük a hivatalos megnyilatkozásoknak ezt a fejezetét, látnunk kell, hogy a diakonátusról szóló tanítás is tartalmaz nyitott kérdéseket.

            A diakonátusról szóló cikkelynek (LG 29) már az első mondata homályosan fogalmaz. A Zsinat ugyanis azt tanítja, hogy a diakónusok „nem papságra (sacerdotium), hanem szolgálatra kapják a kézfeltételt”, ugyanakkor elismeri a diakonátus szentségi jellegét („szentségi kegyelemben megerősödve”), és a diakónust kimondottan papi teendőkkel (a keresztség ünnepélyes kiszolgáltatásával, az Eucharisztia őrzésével és kiosztásával, esketéssel és a házasulók megáldásával, az istentisztelet vezetésével, a szentelmények kiszolgáltatásával, temetéssel...) bízza meg. E két megnyilatkozás nincs összhangban egymással. A szolgáló funkció nemcsak az egyházirend egyik fokozatát illeti meg, mivel a papság a maga egészében és valamennyi fokozatában Isten népének szolgálatára rendeltetett, s a tisztségek csupán e szolgálat különböző módjai.[10]

            A szentségi ordináció a diakónust a felszenteltek (az ordo) sorába iktatja, a sacramentum ordinis-ben – az egyházirend szentségében –, s ezáltal a sacerdotiumban – a papságban – is részesíti. Ha ebből indulunk ki, némiképp elcsodálkoznatunk azon, hogy az egyházról szóló konstitúcióban szakadék tátong a diakónus hierarchia-(ordo-)tagsága és a papságban (a sacerdotiumban) való részesedése közt. A Lumen gentium ugyanis a „sacerdotium” fogalmát nem csupán egyetlen szentségi fokozat megnevezésére, hanem a hármas püspöki feladat – a megszentelés, a tanítás és a vezetés – fogalmi összegzésére (vö. LG 21), illetve a szentségi állapot megjelölésére is használja. „Amennyiben a szentségileg beiktatott személyek ‘sacerdotiuma’ a hierarchiával, az ordo-val azonos, egyszersmind elkülönülést jelent a hívők közös papságától, akkor a diakónus a ‘sacerdotiumhoz’ tartozik”.[11] A diakonátus megújításának indoklása sem tűnik kielégítőnek. A zsinati atyák szemében a diakonátus megújítását végsősoron a lelkipásztori szükséghelyzet és a paphiány teszi indokolttá. „Mivel mindezeket [ti. a tevékeny szeretet és az oltárszolgálat munkáit] (...) számos vidéken nemigen lehet elvégezni, (...) a jövőben helyre lehet állítani a diakonátust mint az egyházi hierarchia sajátos és állandó fokozatát” (LG 29, ld. még OE 17).

            A II. Vatikánum kijelentései tehát e vonatkozásban biblikus-dogmatikai kiegészítésre szorulnak (amit a missziós dekrétum [AG 16] részben meg is tett), hogy láthatóvá váljék: a felszentelés teljes rendjének újbóli bevezetéséről és az egyház ősi gyakorlatához való visszatérésről van szó. Hiszen ha az egyházirend a szentségek egyike (DS 1766) és ez a szentség három fokozatból, a püspökségből, a papságból és a diakonátusból áll, akkor az egyházban így kell megvalósulnia. A diakónusi hivatal tehát nem közelíthető meg pusztán a lelkipásztori kisegítés felől. A diakonátus tényleges alapja, egyszersmind létoka, eredete és célja végső fokon Krisztus akaratában rejlik[12], aki a papi szolgálatot bizonyos fokozati rendben bízta az egyházra. E szolgálatot a püspökök segítőikkel, a papokkal és a diakónusokkal együtt vették át (vö. LG 20).

            A következő kérdés az önálló diakonátus újbóli bevezetésében illetékes hatóságot érinti. A zsinat szerint „a különféle területeken az illetékes püspöki karokra tartozik, hogy – a pápa jóváhagyásával – eldöntsék: hasznos-e és hol hasznos diakónusokat beállítani a lelkek gondozásába” (LG 29). A zsinati atyák óvatossága meghökkentő. Ha ugyanis abból indulunk ki, hogy „a diakonátus isteni jogon tartozik az egyházirend lényegéhez és arculatához”,[13] akkor joggal kérdezhetjük: dönthetnek-e a püspökök arról, amit Isten alapított (DS 1776; LG 28), és ami ősidők óta jelen van az egyházban? Itt korántsem tetszőleges kérdésről van szó, olyasvalami visszaállításáról, ami az ősegyházban létezett, hanem az ordo teljes megvalósulásáról, illetve Krisztus akaratáról.[14]

            Egy 21. századi egyetemes zsinattól az is elvárható lett volna, hogy foglalkozzék a nők papságával és a női diakontáussal. Ezek a Zsinat után oly heves vitát kiváltó teológiai kérdések[15] azonban a Zsinat résztvevői számára egzegetikailag túlontúl tisztázatlannak tűntek fel, semhogy a Zsinat napirendjére tűzték volna őket.

            Összegzésül elmondhatjuk, hogy a diakonátust mint az egyháziend legalsó, de nélkülözhetetlen fokozatát helyreállítva a II. Vatikáni zsinat nagy mértékben hozzájárult a korai egyház gyakorlatának felelevenítéséhez és az egyházirend teológiájának kibontakoztatásához. Szövegeiben ugyanakkor a diakonátus dogmatikai lényegének csupán a körvonalait rajzolta ki. A II. Vatikánum dokumentumai alapján még nem alkotható meg hiánytalanul a diakonátus teológiája,[16] a Zsinat azonban kitárta a megújulás kapuját. S ezzel a Zsinat utáni időszak teológusaira azt a fontos feladatot rótta, hogy történeti, lelkipásztori és főként teológiai nézőpontból kidolgozzák, integrálják és elmélyítsék a diakonátusról szóló tanítást.

2. A tanítóhivatal nyitott kérdései – kihívás a tudományos teológia számára

A II. Vatikáni zsinat papságról szóló tanítása olyan kérdéseket hagy nyitva, amelyekből kiviláglik, hogy a papságról alkott kép megújítása korántsem mindig folyt zökkenőmentesen.[17] A legutóbbi zsinat dokumentumaiban egyrészt jelentős hangsúlyeltolódás, másrészt – ismételten – a megfogalmazás számos hiányossága és pontatlansága figyelhető meg. A Zsinat nem foglalkozott magával a presbiteri fokozattal, miként a segédpüspöki tisztség értelmezésével is adós maradt. A diakonátus vonatkozásában is számos kérdés vár tisztázásra.

            A II. Vatikáni zsinat nyitott kérdései tehát sokfélék, megoldásuk pedig gyakran bizonyul nehéznek. Jellemző, hogy a közelmúlt zsinata nem kívánja véka alá rejteni a megoldatlan problémákat. A tanítói tekintély gyakorlásának ez a módja egyház legutóbbi összgyűlésén arról tett tanúbizonyságot, hogy a nyitott kérdések is a teológia gazdag tárházát gyarapítják, s taglalásuk újra és újra időszerűvé válik.

            Ez a feladat komoly kihívást jelent a zsinat utáni teológia számára, s miközben az újabb kutatások zsinórmértékét és kiindulópontját a zsinati megnyilatkozások alkotják, a teológusok szabadon vizsgálódhatnak a  zsinati szövegek biztosította keretek között. Sőt, a „Donum veritatis” kezdetű instrukció szerint a becsületes teológus ellenvetései is „a valódi előrelépést szolgálhatják, hiszen arra indítják a tanítóhivatalt, hogy tüzetesebben és megalapozottabban fejtse ki az egyház tanítását” (Don. ver. 30). Ennek értelmében a zsinaton vagy más tanítóhivatali dokumentumokban felvetődő kérdéseket nem végpontnak, hanem a teológiai tudomány ösztönzőinek kell felfognunk. „Egyetlen zsinat sem véglegesítette oly mértékben a hitigazságokat – írja A. Grillmeier –, hogy a továbbiakban ne lehessen mit mondani. S bár lehetséges, hogy zsinati döntések valamely vita lezárulását eredményezik vagy célozzák meg, többnyire azonban új szellemi mozgást – és ellenirányú mozgást – indítanak el, mígnem elkövetkezik a kérdés feldolgozásnak az a stádiuma, amely kivezet a válságos helyzetből, a gondolkodás szerves folyamatát azonban nem állítja meg”.[18]

A magisztérium megnyilatkozásai az egyházi tanítás „állandó és lényegi összetevőit” (P. Neuner) jelenítik meg, de teológiai elméleteket, feltevéseket és nyitott kérdéseket is tartalmaznak. Ekként feladatot rónak a teológiai tudományra. A teológusoktól elvárható, hogy behatóan foglalkozzanak a még megoldatlan problémákkal és a hívő gondolkodás eszközével elemezzék őket. Mondhatni egy lépéssel előbbre kell járniuk a tanítóhivatalnál, noha mindenkor az egyház szellemében kell cselekedniük. A teológus lényegi feladata az, h hogy – a Hittani Kongregáció „Donum veritatis” kezdetű instrukciója értelmében – „a tanítóhivatallal karöltve Isten Igéjének mind mélyebb megértésére (...) jussanak” (Don. ver. 6). A „tanítóhivatallal karöltve” kifejezés a teológus szakmai-tudományos gyakorlatára nézve elvi jelentőségű, mivel a főpásztorok tanítóhivatala „ Isten írott vagy áthagyományozott igéjének magyarázatában az egyedüli hiteles tekintély” (Don. ver. 13), amely „végérvényes” formában képes bemutatni az isteni kinyilatkoztatásból eredő hittartalmakat. Másfelől a katolikus teológiát mindenek előtt az különbözteti meg a többi tudománytól, hogy a hit engedelmessége révén tölti be küldetését. A teológia sajátosságát egész egyszerűen az adja, hogy hittudomány, amelyet „a hitben, hitből fakadóan és a hit érdekében”[19] művelnek. A teológus személyes hitének maradéktalanul összhangban kell lennie az egyház hitével, amely a tanítóhivatali megnyilatkozásokban nyer megfogalmazást. A teológusnak ezért figyelembe kell vennie a tanítóhivatal küldetését és az együttműködés jegyében kell munkálkodnia. „Egyetlen teológus sem tarthat igényt egyetemes érvényre, s tanítását nem adhatja elő mintegy ‘párhuzamos tanítóhivatalként’, a hiteles tanítóhivatallal versengve és szembefordulva” (Don. ver. 34). A teológia sajátosságát és szavahihetőségét épp az egyházi tanítóhivataltól való engedelmes függése szavatolja[20], jóllehet e függő viszonyt manapság sokan bírálják. A zsinati kijelentéseket és egyéb tanítóhivatali megnyilatkozásokat tehát a teológiai munka vezérfonalának kell tekintenünk.

            Érdemes szemügyre vennünk, hogy német nyelvterületen miként alkalmazták ezt az általános szabályt az egyházirend zsinat utáni teológiájában.

            A nagy port kavaró viták sokszólamúságában dogmatikai szempontból legalább két fő tendenciát különböztethetünk meg. Az egyik, amelyet dogmatikus irányzatnak nevezhetünk, az egyházirendet szakramentális teológiai síkon értelmezi, a másik szociológiai-funkcionális alapokra próbálja helyezni a szolgálati papság teológiáját. A német nyelvterület teológusainak többsége (hogy csak L. Scheffczyk, J. Ratzinger, K. Rahner, H. U. von Balthasar, W. Kasper, G. Greshake, P. J. Cordes és M. Seybold nevét említsük) szembenézett az egyházirend zsinati teológiájának megoldatlan kérdéseivel, és e téren – a tanítóhivatallal szoros egységben – jelentős munkásságot fejtett ki.

            Egy másik csoport viszont (tk. H. Küng, E. Schillebeeckx, E. Drewermann, G. Hasenhüttl, O. Fuchs, N. Greinacher...)  úgy értelmeze a II. Vatikánum papsággal kapcsolatos nyitott kérdéseit, hogy a sokféle értelmezési lehetőség útjából végleg elhárult minden akadály. Ők az egyházirend zsinati teológiájának lezáratlan problémáiban nem a kihívást észlelték, hanem – a tanítóhivatal álláaspontjától többé-kevésbé eltérően – az egyházirend mint sajátos szolgálat kétségbevonását.

Ahhoz, hogy az áramlatok sokasága közepette mélyebben megértsük a zsinat utáni ordo-teológia bibliai gyökereit, alaposan meg kell vizsgálnunk az egyházi hagyományt, amelynek csúcspontja a II. Vatikáni zsinat. A legújabb zsinat kijelölte az ordo-teológia sarkalatos pontjait, amelyek a teológiai tudomány zsinórmértékéül szolgálnak, egyúttal pedig nyitva hagyott jónéhány kérdést, amelyek kihívást intéznek a jelenkor teológusaihoz.

            A pásztorok tanítóhivatala épphogy nem berekeszteni, hanem ellenkezőleg: útmutatásával folytatni kívánja a vitát. A továbbvezető út kijelölése azonban túlmutat a materiális, tartalmi szempontból nyitott kérdéseken, és sokkal alapvetőbb kérdésekre hívja fel a figyelmet: hogyan értelmezi önmagát a teológia mint hittudomány és mi a teológusok hivatása az egyházban?