Állandó
diakonátus

Tuba Iván

A szolgálat lelkisége

A diakónusok a szolgáló Krisztusnak és az őt követő egyháznak jelei. Az egyházirend egy küldetésén belül a diakonátus sajátos föladata, hogy jelenvalóvá tegye Krisztus szeretetét különösen a rászorulók körében. „Mint a keresztény közösség igényeinek és szükségleteinek képviselője, mint a diakónia előmozdítója a helyi egyházban, mint szentsége és jele annak az Úr Krisztusnak, aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon" (Ad Pascendum), ösztönözze és támogassa a közösségben a diakónusi szolgálatokat. A diakónus szolgálatában szentséggé válik az egyház szolgálata.

            Amióta a modern társadalmak szociális államként szerveződnek, és ezáltal előírásszerűen a közszolgálat és a szolgáltatóipar jellemzi őket (s a politikusok is szolgálatként jellemzik saját működésüket), különös gondot kell fordítanunk a szolgálat keresztény értelmezésére („Si duo faciunt idem, non faciunt idem" – ha ketten ugyanazt csinálják, nem ugyanazt csinálják). A szolgálat egyházi alapkategória: az egyház központi és leginkább átfogó cselekvésmódja. Ennek kifejezésére nagycsütörtökön megmossák a szegények lábát a papok (nem a diakónusok, mert ők egész évben ezt teszik).

            A szólamok ellenére fönnáll a veszély, hogy a szolgálatot - a polgári társadalom újkori differenciálódásának megfelelően - csak a társadalom egy rétegére, az egyháziakra korlátozzák. Eszerint a karitász és a diakónia lenne az egyháznak az a sajátos szolgáltatása, amelynek fejében – hasznossága alapján – a társadalom tiszteli, esetleg kiváltságokkal ruházza föl, de aztán kizárólag erre a tevékenyéségre is korlátozza az egyházat; vagyis az elismerésnek az az ára, hogy  mondjon le üdvösségtörténeti küldetéséről a mai társadalomban. S akkor nem kell a kereszténységben tisztelni és védeni a demokrácia föltételét és alapját sem.

            Ezzel szemben ki kell emelni, hogy a szolgálat olyan tevékenység, amely nemcsak az egyházat, hanem az egész társadalmat, sőt az egész világot érinti. A szolgálatnak – a mai világméretű összefüggésekben – rendkívüli jelentősége van a szegények és gazdagok közötti szakadék áthidalásában, ezért a biblikus értelmezés egész tágasságát érvényre kell juttatni: „Aki első akar lenni, legyen mindenkinek szolgája" (Mk 10,46).

            Isten saját kezdeményezésből jön elénk, és mindannyiunk szolgájaként jelenik meg. Krisztus „gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy szegénységéből meggazdagodjatok” (2Kor 8,9).  Ha ezt az isteni önközlést nem hangsúlyozzuk eléggé, akkor a szolgálatról szóló tanítást és ennek gyakorlatát beszűkíthetik, és összetéveszthetik a karitatív tevékenységgel. A szolgálat teológiája abból indul ki, hogy akik szolgálnak, azok a legszegényebbekben a megfeszített és föltámadt Krisztussal találkoznak. Ezt a szolgálatot akarni és erre képesnek lenni - még mielőtt föladattá vált volna - isteni kegyelem.

            Az Újszövetségben  a szolgálat megértéséhez két kulcsfogalom található: a szinoptikusoknál az asztali fölszolgálás (diakoneó), Szent Pálnál a rabszolgaság igéje (duleuó). (Persze a héber nyelv csak egy igét ismer a szolgálatra: ABAD.) Jézus szolgáló magatartásában megdöbbentően új, hogy tettei és szavai szerint maga Isten lett az emberek – különösen a szegények, éhezők és a sírók – szolgája. Jézus magatartása egyszerre Isten- és emberszolgálat. De állandóan ügyelnünk kell rá, hogy a szolgálat – Jézus igehirdetésében és az iránta megnyilvánuló húsvéti hitben – nem csupán egy jó cselekedet „értetek és mindenkiért", hanem Jézus életáldozata és önfeláldozása.

            Ebből a teocentrikus megalapozásból és krisztológiai magyarázatból kiindulva lesz Krisztus tanítványainak szolgálata egyszerre ajándék és föladat. Lk 22,26 szerint Jézus tanítványainak ismertető jele, hogy nem uralkodnak, hanem szolgálnak. Mt 25,40 szerint minden – az üdvösségünk – attól függ, szolgáljuk-e a szegényeket és éhezőket, s fölismerjük-e bennük Krisztust. Ennek megfelelően a szegénygondozás központi jelentőségű az egyházközösség életében. A szolgálat Jézus tanítványainak nem csupán egyoldalú jócselekedet mások érdekében, akik ezt nem „érdemlik meg", hanem az egész élet föláldozása a legvégsőkig, krisztuskövetés a vértanúságig. A tanítványok a szolgálatot Jézus és Isten megelőző ajándékának tekintik, s ez készteti őket arra, hogy saját szolgálatuk hálájával válaszoljanak rá.

            Minél inkább kialakult az ősegyházban az egyes kegyelmi ajándékok és karizmák által meghatározott hivatalok rendje, annál inkább szétvált az asztal körüli szolgálat és a diakónusok, ill. diakonisszák társadalmi bajokat orvosló szolgálata. A karitász és a diakónia manapság nagyon differenciált (és bürokratizált) szervezetekben történik az egyház, állam és társadalom találkozási pontjain. Fönnáll a veszélye annak, hogy a polgári világ csupán mentőszolgálatként veszi igénybe anélkül, hogy az evangélium teljességének prófétai, gyógyító jellegét érvényesülni engedné.

            Sokféle új próbálkozás és kísérlet folyik az evangelizáló lelkipásztorkodás és a szolgáló-fölszabadító teológia javára, mintegy védekezésül a beszűkülés ellen. A föladat: Jézus magatartásának kor- és szakszerű megvalósítása. Itt válik pl. Teréz anya szolgálata prófétai tanúskodássá. A politikai, kulturális és gazdasági diakóniáról szóló tanítás abból az igényből fakad, hogy a szolgáló Isten evangéliumát és általános üdvözítő szándékát univerzálisan kifejtsék.

            A szolgálat teológiája és spiritualitása számára mindenekelőtt a következő szempontok látszanak lényegesnek:

- a szolgálni akarás és szolgálatkészség Jézus követésében tiszta ajándék, és semmiképpen sem egyéni teljesítmény; válasz Isten hívására, amely a szegény emberek bajában és a szenvedő teremtményben szólal meg;

- a szolgálat bátorságának s egyben alázatának valódisága és jósága abban mutatkozik meg, hogy akik másokat szolgálnak, szívesen beismerik, hogy maguk is segítségre szorulnak, és mások szolgálataitól függnek, s ennek megfelelően cselekszenek.

Ellenkező esetben a mások szolgálatára irányuló jóakarat hamarosan tönkre teszi az embert, és a szeretet parancsa istentelen törvénnyé válik: „Azt mondják, hogy szeretik Istent, mivel egyetlen embert se szeretnek" (Ch. Péguy), s önmagukat sem hagyják szeretni; a karitász lelkipásztori stratégiává, látszólag spirituális túlhajszoltsággá lenne; és visszájára fordulna az evangéliumi művészet, hogy a szegények szolgálatában a szolgáló kap ajándékot; és aki segítségre szorul, áldozatává válnék egy állítólag „a mennyek országáért" végzett, önmagát kereső produkciónak.

            Az igazi segítség a segítő személye, amennyire fogékony a mások segítésének elfogadására.

            Így az Egyházban a szolgálat alanya maga Isten Jézus Krisztusban és az ő Szent Lelkében, és általuk a hívek egész közössége. Ezért a Zsinat kijelentését az egyházról mint az emberek Istennel és egymással való egységének szentségéről, alapvetően a szolgálat szellemében kell alkalmazni. Ez az istenszolgálat a hívők közösségében oszthatatlan, azaz a liturgiára, a tanúságtételre és a szorosan vett szolgálatra egyformán vonatkozik.

            Ezért nem hiteles és nem felel meg az evangéliumnak, ha valaki pl. a liturgiában akar szolgálni Istennek anélkül, hogy hajlandó volna a szegényeknek szolgálni, s e szolgálatot egyénileg is, közösen is végezni. Ha egy keresztény tagadná, hogy  felel a rászorulókért és az igazságtalan viszonyokért, gyakorlatilag éppoly eretnek volna, mint aki formálisan tagadna egy hitigazságot. Mivel a szolgálat képességét korábban gyakorlatilag csak a nőknek tulajdonították, külön hangsúlyozni kell, hogy minden keresz­ténynek sajátos hivatása és képesítése van a diakóniára.

            Az egyházi hivatal különösen Jézus cselekedeteire és szenvedésére épül, és ebből adódik minden egyes hivatalviselő és az egész testület számára a sajátos krisztológiai különbség: „Ti ne hívassátok magatokat rabbinak... Aki nagyobb közületek, az a szolgátok lesz..." (Mt 23,8-12). A Zsinat különösen kiemelte az egyházi hivatal szolgálat jellegét (LG 18). A hívek általános papi, prófétai és pásztori hivatásának megfelelően minden megkeresztelt részt vesz Jézus Krisztus istenszolgálatra szóló küldetésében. De ezen belül a hivatalviselőknek különleges – vezetői – elhivatottsága van.

            A hivatali szolgálatnak azzal a fölfogásával szemben, amely csak olyan tiszteletbeli címekben fejeződik ki, mint pl. Isten szolgáinak szolgája, a Zsinat minden hivatal valóban szolgálati jellege mellett foglalt állást. Természetesen lényeges, hogy a hivatal lelki hatalom is, hiszen viselője az egyházban a közösség élén gyakorolja, mégis a hatalmi jellegnél fontosabb, hogy a hivatal viselője Jézus nevében küldöttként és az ő személyében cselekszik (Lk 10,16). 

            A keresztények csak egy Üdvözítőben és Szolgában hisznek, aki a szolgálat és a hatalom viszonyát egyedülállóan és kötelező módon megmutatta. Ezért vetődik föl a kérdés általában a keresztény egzisztencia és különösen az egyházi hivatal számára, hogy miként lehet a bűnre hajló és uralomra törő akaratot lelkivé változtatni és egyházivá tenni. Ideologikus marad a szolgálatnak olyan teológiája, spiritualitása, amely nyíltan nem foglalkozik a hatalom problematikájával. A papi engedelmesség lelkisége és az egyházi hatalom gyakorlásának dogmatikus és egyházjogi határesetei bizonyítják, hogy az egyház tudatában van ennek a problematikának.

            Az Isten mindenhatóságában részesülő egyháznak és kereszténynek – amennyiben követője Krisztusnak (aki szolgálni akart a világnak és az embereknek, s akinek istentudata az „értetek és mindenkiért" vállalásában lett konkréttá) – állandó föladata és kegyelmi ajándéka a szolgáló hatalomgyakorlás.

            Akik a hitben szolgálnak, azokban kialakulhat egy bizonyos kiválasztottságtudat, különleges öntudat. De annak a szolgálatnak, amely egy ilyen kiválasztottság- és belőle származó öntudatból fakad, nincs se hitele, se tanúságtévő ereje. A keresztényeknek küzdeniük kell azért, hogy a szolgálatra, a másokért való önzetlen kiállásra kapott kegyelem „beteljesedhessen" bennük.

            A pszichológiai vizsgálat kutassa, hogy milyen egyéni és társadalmi háttérből született egy-egy konkrét szolgálatkészség és képesség, hogy – a lelkek megkülönböztetése értelmében – különbséget tudjon tenni az egyházi szolgálat beteges és egészségtelen formái között. A gyógyításhoz hasonló folyamat indulhat el, ha fölismerjük a hatalom és a tehetetlenség sajátos egybefonódását egy bizonyos segítésnél és a szolgálatnál.

            Ha a katolikus egyház munkajogilag különleges szolgálati társaságként határozza meg magát, akkor eleve azt célozza meg, hogy megvalósítja a hatalommal élés evangéliumnak megfelelő alternatíváját. Amíg Isten világuralma nem valósul meg végérvényesen, folyamatosan hangzik annak a Jézusnak megváltó szava, aki szolgáni jött.