Állandó
diakonátus

Angelus Häußling OSB

A diakónusi szolgálat lényege és tartalma

A münchen-freisingi egyházmegyében az állandó diakonátus bevezetésének 25. évfordulója alkalmából elhangzott ünnepi előadás rövidített, szerkesztett fordítása. Forrás: Diakon Anianus, különszám, 1996. március, 8-15. o. Fordította: Mártonffy Marcell.

Az állandó diakonátus 25 éve – és Nagy Károly

Sokakban felvetődhetik a kérdés: mi a diakonátus a hit hosszú történetéhez és  - ami ennél is fontosabb -  az egyház jelenlegi problémáihoz képest? Megérdemli-e a huszonöt évre visszatekintő állandó diakonátus, hogy ünnepélyesen megemlékezzünk róla?

Halljuk, mit mond Arbeo-nak, a freisingi mons doctus alapítójának egyik kortársa – mit beszélek! maga a kortárs –, a frankok királya, az akkortájt már Nagynak nevezett Károly. Az időközben német-római császárrá lett Nagy Károly  811-ben, három évvel halála előtt, hetven évesen (vagyis majdnem olyan idős korában, mint a II. Vatikáni zsinatot összehívó XXIII. János pápa) megalkotja egy egyházi reform tizenegy pontból álló, erőteljes programját, amelyet birodalma püspökeivel és apátjaival kíván megvitatni. A címe: Capitula de causis cum episcopis et abbatibus tractandis.[1] Miért folyamodik efféle önértékeléshez az egyébként dicsőségesen uralkodó császár? A magyarázatot ő adja meg a püspököknek és apátoknak: „Sok mindenben másként kell viselkednünk, mint eddig: számos szokást el kell hagynunk, és sok mindent meg kell tennünk, amit eddig nem tettünk meg.”.

            Miért-e lényegretörő, szigorú szavak? Károly – vagy közvetlen munkatársa, akitől a megfogalmazás származik  – maga árulja el: azért, mert az egyházfegyelemben Krisztus, az apostolok és jogos utódaik utódaivá kell lennünk. Ami azt is jelenti: Krisztus evangéliuma késztet önmagunk felülvizsgálására és az egyházról alkotott elképzelésünk megváltoztatására.

            De miből gondolja Károly, hogy éppen ő hivatott a reform megvalósítására? Rendeletének első pontjában ezt áll: „Egyfelől emlékezzünk vissza, hogy az elmúlt évben [értsd: 810-ben] háromszor tartottunk háromnapos böjtöt [azaz nem kevesebb, mint három bűnbánati és könyörgő triduumot], arra kéve Istent: mutassa meg, hol kell javítanunk életvezetésünkön. És most is ez a szándékunk

            „Sok mindenben másként kell viselkednünk, mint eddig: számos szokást el kell hagynunk, és sok mindent meg kell tennünk, amit idáig nem tettünk meg.”  Krisztushoz, az apostolokhoz, az egyházhoz fűződő kapcsolatunk késztet erre –hangoztatják a teológusok, akik Károly, a császár, a nyugati kereszténység védőpajzsa környezetében működtek.
            Csakugyan? Vajon az egyházban nem az ős-eredeti kap hangsúlyt kezdettől fogva s mindvégig, az egyház szentségeiben és intézményeiben? Nem. A dolog másként fest, pontosabban: tévednénk, ha azt állítanánk, hogy így és csakis így fest.

Századunk egyháztörténetének legnagyobb hatású eseménye: a II. Vatikáni zsinat

Történt egyházunk  – nagy, hőn szeretett és problematikus katolikus egyházunk –  e századi történelmében egy esemény, amely jelentőségét tekintve bizonnyal nem marad el a Nagy Károly-jelenség VIII. és a IX. századi hatása mögött. A II. Vatikáni zsinatra gondolok, amely végéhez közeledő évszázadunk egyháztörténetének leginkább következményekkel terhes eseménye. Három évtizeddel ezelőtt az egyház úgy vonta kérdőre önmagát, mint még soha. A választ az egyházról szóló, „Lumen gentium” kezdetű dogmatikai konstitúcióban található: az egyházat már most a valódi szentség, a valódi  – még ha nem is teljes –  isteni jelleg határozza meg; s az egyházban immár visszavonhatatlanul megalapozást nyert a világ megújulása. Csakhogy „amíg el nem jön az új ég és az új föld, az igazságosság lakhelye, addig a vándorló egyház a világ mulandó arculatát hordozza a jelen világkorszakhoz tartozó szentségeiben és intézményeiben, ezért mint teremtmény maga is sóhajtozik és vajúdik, Isten gyermekeinek megnyilvánulását várva”.[2]

            A Zsinat leszögezi: ami változó és mulandó, nem az egyház elvont lényege, hanem maga az egyház, szentségeivel és intézményeivel együtt (cum suis sacramentis et institutionibus). S ha így állunk  – márpedig egy kétségkívül jogszerű ökumenikus zsinat állapította meg, hogy így állunk -,  akkor Nagy Károlynak igaza van: „Sok mindenben másként kell viselkednünk, mint eddig: számos szokást el kell hagynunk, és sok mindent meg kell tennünk, amit idáig nem tettünk meg.” A Zsinat levonta a megfelelő következtetéseket: számos szokást és megszokást feladott, és azt tette, amit addig nem tett. Még csak nem is arra célzok ezzel, ami a katolikus keresztények és a kívülállók szemében a legnyilvánvalóbban tanúskodott az egyház változtatási szándékáról, vagyis a liturgikus reformra, mely sok tekintetben későn, bizonyos szempontból túl későn érkezett  – ez a körülmény később számos nehézséget okozott –,  és amelynek legjelentősebb mozzanata nem a rubrikák és a szövegek módosítása, hanem sokkal inkább a liturgia alkalmas formájának elsőként X. Piusz pápa által megfogalmazott és a Zsinaton meghirdetett ismérve. Eszerint minden megkeresztelt ember joga és kötelessége, hogy e szentségből következően teljes mértékig, tudatos elkötelezettséggel és tevékenyen vegyen részt a liturgia megünneplésében (participatio plena, conscia, actuosa). Tény, hogy az elv hatása mindmáig beláthatatlan. A liturgia soha többé nem lehet ugyanolyan, amilyen tegnap volt és amilyen még ma is.

            Ígéretesebbnek tűnik viszont az, ahogyan a Zsinat mintegy bennfoglaltan, már-már titokban az egyházirend szentségéről rendelkezett  – olyannyira titkon, hogy rendelkezése a teológusok fejében még alig-alig fogant meg, és hatása az egyházi gyakorlatra inkább csekélynek mondható.[3] Arról a tényről van szó, hogy a zsinat önálló ordo-ként újította meg a diakonátust, egyszersmind úgy beszélt a diakonátusról, hogy azt kell mondanunk: az egyházirend szentsége egyaránt megvalósul a püspökök, a papok és a diakónusok felszentelésében, ahogyan  – s ezt magyarázatképp most én teszem hozzá, nem a Zsinat –  a keresztény életbe való bevezetés egyazon szentségi kegyelme valósul meg az alámerítésben és a kézrátételben/felkenésben, vagyis a keresztség és a bérmálás szentségében, vagy amint  – s ezt már a zsinat mondja –  az egyetlen Eucharisztia-ünneplés történik meg az igeliturgia és a szentségi liturgia kettős cselekményében, vagy pedig amiként az Eucharisztia egyetlen nagy ajándéka, Krisztus lesz mindenkor egészen jelenvalóvá és fogadtatik be maradéktalanul két szín alatt, a kenyérben és a borban.[4]

            Nem a Zsinat tehet róla, hogy döntése bizonyítási kényszert ró ránk, teológusokra. Mert hát kérdés, hogy mi a helyzet a püspököt, a papot és a diakónust magába foglaló egyházirend szentségének krisztusi alapításával, amely  – a hét szentség értelmében – mindmáig a szentségi jelleg elgengedhetetlen feltétele volt. A Tridenti zsinat válasza, hogy tudniillik az utolsó vacsorán Jézus egyszerre alapította meg az Eucharisztia és az ordo szentségét, nos, ez a válasz mára elégtelen, hiszen a Tridenti zsinat, a középkor teológiai hagyományához hűen, az ordo meghatározásának döntő mozzanatát a felszentelés teljhatalmában látja.[5] S ez a kritérium a diakónusra nem érvényes. Neki nincs ilyen teljhatalma. Semmiféle teljhatalma nincs, s  mégis az ordo szentségében részesül. Az egyházban semmi sincs, amit érvényesen csak a diakónusnak lehetne és szabadna megtennie, s ennek ellenére az ordo szentségének körülírása immár nem teljes, nem elégséges, sőt nem is megfelelő, ha a diakónust figyelmen kívül hagyjuk.[6]

Mi hát a diakonátus értelme, s egyáltalán: mit jelent az ordo?

Az ordo értelme

Engedjenek meg két teológiai utalást a saját megfogalmazásomban, s ezért a saját felelősségemre.

1. Teljes mértékben helytálló, hogy a diakónusnak annak ellenére, hogy az egyház imádsága közepette és püspöki kézrátétel nyomán részesül az egyházirend szentségében, nincs teljhatalma, holott a szentség révén a hierarchiához tartozik. Mit jelent az, hogy nincs teljhatalma? Hiányosságot? Ellenkezőleg! Épp ez tünteti ki, mivel erőtlenségével jobban hasonlít az emberekért szegénnyé és erőtlenné lett názáreti Jézushoz, mint a hierarcha, melyet különféle hatalmak jellemeznek. A diakónusban hitelesebben nyilvánul meg a szegény és erőtlen názáreti Jézus  – a történeti személy –  közelsége, mint a teljhatalommal felruházott pap és püspök szolgálatában. Az Úrhoz való, bizonyos értelemben egzisztenciális közelsége folytán a diakónus maga a Szolga. Ott segít, ahol szükség van rá, ott lép be, ahol rés támad, ott lát munkához, ahol tenni- és segítenivaló akad – hogy aztán ismét háttérbe húzódjék. Ennyiben az Úr alakját viseli magán, az ő ikonja, mivel az Úr mondotta: „Úgy vagyok közöttetek, mint aki szolgál” (Lk 22,27). Ennél is élesebben fogalmaz a görög eredeti: Ego de en mezo hümon eimi hosz ho diakonón – de én úgy vagyok közöttetek, mint a szolga, mint a „diakónus”.

            A diakónust ezért ősidők óta olyan szolgálatokkal tisztelték meg a liturgiában, amelyek kivált erőteljesen jelenítik meg az ünneplő közösségben jelenlévő Urat. Az evangéliumot ugyanis azért olvassa fel épp a diakónus, mert az Úr szerepében ő léphet fel, mintegy hivatalból, a leghitelesebben. „Én azonban azt mondom nektek ...”, s az imént is tanúi lehettünk, hogy egy bíboros-érsek, öt püspök és számtalan pap figyel oda, ha az erőtlen  – a hatalom-nélküli –,  akit a hierarchiában alacsonyabb szintre sorolnak, az evangéliumot hirdeti. Másrészt a diakónus nyújtja oda az eucharisztikus kelyhet, mert a bor színében nyilvánvalóbban rajzolódik ki előttünk az Úr szeretetből való önátadása övéiért és láthatólag intenzívebben van jelen az Úr, ezért e szolgálat nagy, sőt mindennél nagyobb megtiszteltetés.

2. Egy másik utalás ennél is mélyebben ragadja meg a lényeget. A legutóbbi zsinatig mindössze teológiai véleménynek minősült, hogy a diakonátus az ordo szentségéhez tartozik. Most ugyanez egyszersmind dogmatikai fontosságú kijelentés is, amellyel a teológusoknak számot kell vetniük. A teljhatalom ismérve immár nem alkalmas az egyházirend értelmezésére és magyarázatára, s a hívők lelkiéletére nézve terméketlennek bizonyul. A zsinati definíciónak ez a következménye egyelőre beláthatatlan, miként nem látható előre a liturgia jövőbeli alakulása sem attól fogva, hogy kritériuma a hívők részéről  – zsinati megfogalmazásban –  a participatio actuosa, plena et conscia. Kiderülhet, hogy amit eddig teljatalomnak neveztünk, inkább megtiszteltetésként értendő[7], olyan megtiszteltetésként persze, amelyet szentségi jog rendszabályoz  – s a rend az egyházban is az élet védelmét és kibontakozását szolgálja –,  és amely nem rögzíthető úgy, ahogy elsőre vélhetnénk. Ha nem elhibázott, amit mondok, akkor az Úr evangéliumi szava ekkor teljes értelmében hangzik fel: „Tudjátok, hogy a népek fejedelmei uralkodnak rajtuk, és a hatalmasok visszaélnek hatalmukkal. De közöttetek ne így legyen...” (Mt 20,25k párh.). Az egyházban nem lehet mérce a hatalom. Az evangélium egyértelmű  – és egyre-másra elfeledett –  kijelentése nem nyájas önmérsékletre felszólító intelem, hanem az egyház struktúratörvénye, olyan törvény, amely az egyház létalapja, Jézus – a „diakónus” – példája, egzisztenciáléja szerint (vö. Mt 20,28; ld. még Jn 13,1-20, főként 13-17).

3. De máris szememre vetik, hogy akkor mire szolgál még egyáltalán az ordo szentsége? Hierarchikus egyház-e még a katolikus egyház, melyet a II. Vatikáni zsinat is ekként határozott meg? Váljunk szabadegyházzá, amely elvben semmilyen egyházi tisztséget nem ismer és nem ismer el? Hiszen szolgálni, sőt úgy szolgálni, mint Jézus Krisztus, mindenkinek kell az egyházban, minden hívőnek, minden megkereszteltnek, a pápától a gyermekekig.

            Aggodalomra semmi ok, ebben nincs változás: nincs egyház ordo nélkül, a szolgálat szentsége nélkül. Hiszen az ordo szentségében az Úr újraeljöveteléig az ő alapvető üdvösségműve őrzi jelenvalóságát a világ történelmében: azt tudniillik, hogy az Úr folyamatosan és visszavonhatatlanul megköveteli Isten népe, az egyház megújulását. Jézus ezért választotta ki övéi közül a tizenkettőt, a tizenkét néven nevezendőt  – és az, hogy a történeti Jézus kiválasztotta a tizenkettőt, egyike ama kevés ténynek, melyet az egzegéták egybehangzóan elfogadnak –,  Jézus tehát azért választotta ki a tizenkettőt, hogy a tizenkét megújult, új néven nevezett ősatya körében létrejöjjön Isten új népe; ezért erősítette meg őket húsvét után, amikor mint a halálból Feltámasztott, mint Élő mutatkozott meg előttük, ezért egészült ki a tizenegy már pünkösd előtt  – ha elfogadjuk Lukács időrendjét (Csel 1) – ismét tizenkettővé; a katolikus egyház világos megfogalmazása szerint ezért folytatódik a tizenkettő szolgálata az egyházban. Miként a keresztség szentsége az Úrnak azt a századokon átívelő akaratát és hatalmát jeleníti meg, hogy egy bűnös világban újra és újra legyen egyház; s miként az Eucharisztia szentsége az Úr ama szándékát és hatalmát jeleníti meg, hogy az ismétlődő bűnök ellenére megmaradjon az egyház, úgy az ordo szentsége az Úrnak azt az akaratát és hatalmát mutatja fel, hogy az Úr minden ellentétes hatalom dacára az emberi történelem bármely pillanatában egyházat teremt. Má szóval az ordo szentsége mindenkor az egyházat alapító Jézus Krisztus kortársaivá avat bennünket. Egy keresztényt nem annyira „valamivé szentelnek”, s nem a „felszentelés” kedvéért vagy egyéb célból, hanem „valakiből” szentelnek fel, mert az eredetnek meg kell maradnia. Hogy a felszentelt mit tesz a gyakorlatban, azt, meglehet, történelmi körülmények befolyásolják és a mindenkori egyház szabhatja meg, szellemiségének alakulása szerint. Az ordo szentsége ezért csak akkor lesz (újra) teljessé, ha az egész Krisztus ikonja, ha a püspök és a pap mellett ott áll a diakónus is, és ha e többpólusú valóság ismét magától értetődik. Mert Jézus Krisztus szolgaként Úr és úrként Szolga. A Zsinat kezdete volt annak a folyamatnak, amely kitágíthatja az Úr egyházi jelenlétének szűkös elgondolását. Huszonöt évvel ezelőtt a münchen-freisingi egyház hozzálátott, hogy a Zsinatnak engedelmeskedve „megtegye, ami eddig nem tett”: új útra lépett, midőn Döpfner bíboros először szentelt fel olyan diakónusokat, akiknek feladata, hogy ne legyenek mások, mint éppenséggel diakónusok, és azok is maradjanak.

Az egyház mindenkor új kezdete

Végkövetkeztetéseim előtt szeretnék további két megjegyzést tenni.

            Talán elborzadunk, ha belegondolunk, milyen mélyrehatóan változhat, változik a jövőben, illetve kénytelen változni az egyház , s benne magunk is. Bevezetésül Nagy Károlyt idéztem: „Sok mindenben másként kell viselkednünk, mint eddig: számos szokást el kell hagynunk, és sok mindent meg kell tennünk, amit eddig nem tettünk meg.” Saját tapasztalatunkból tudjuk, hogy Arbeo freisingi püspök kortársának igaza van. Ugyanakkor jobb helyzetben vagyunk, mint a freisingi mons doctus alapítója. Hiszen az egyház hosszú történetéből nálánál is inkább megtanulhatjuk, hogy az egyházban mindig voltak mélyreható változások, melyek az érintettekben sokszor rettenetet és elbizonytalanodást váltottak ki, de az érintettek sokszor, talán még többször, azért mondtak csődöt, mert nem ismerték fel a változások kairoszát: gyávaságuk és butaságuk megakadályozta, hogy az egyház új teljességre jusson. Hasonló változást és átalakulást élhetünk át egy középkori dómban: milyen csodálatos környezet az ünnepléshez, pedig a barokk művészek a maguk idejében meglehetős brutalitással alakították át a régi, tiszteletreméltó templombelsőt, ráadásul olyannyira mélyrehatóan, hogy a XVIII. századi keresztények azt gondolhatták, vadonatúj templom épült. Vajon rosszul tették a barokk kor fejedelem-püspökei, hogy a régi dómtemplomot új belső térrel látták el? Úgy is mondhatnánk: „katolikus” módon cselekedtek, nemcsak azért, mert végső soron jelentős és az utókor számára elhanyagolhatatlan műalkotást hoztak létre, hanem azért is, mert az egyháznak szabad változnia és az idők során kell is, habár e változás nem mindig sikerül úgy, mint az Asam fivérek műve a freisingi dómban. Pedig a dóm még csak nem is az Úr egyháza, csupán kőtemplom. A dóm átváltozásai nem hatolnak olyan mélyrétegekig, mint az egyház „szentségeiben és intézményeiben” végbemenő átalakulások. Lássuk például az ordo értelmezését, közelebbről a papságról alkotott képünket. Mennyire átformálódott a papság értelmezése a korai középkorban, a Gergely-reform következtében, a XVI., a XVII. és a XVIII. század katolikus megújulásában, a XIX. századi restauráció során, s noha ez utóbbi a szent papok évszázada  – gondoljunk csak az ars-i plébánosra, Vianney Szent Jánosra, vagy akár Dom Bosco-ra és John Henry Newman-re –,  végül, már a jelen század elején X. Piusz pápa, aki maga is a korhoz méltóan szent plébános volt, az alábbi sokatmondó megállapítást teszi:

            Az egyház „tehát Krisztus szándéka és a dolog természete szerint egyenlőtlen társadalom; a személyek kettős rendjét foglalja magába: a pásztorokat és a nyájat, vagyis azokat, akik a hierarchia különböző fokozatait hivatottak betölteni, és azokat, akik a hívők tömegét alkotják; e rendek pedig olyannyira különböznek egymástól, hogy a hierarchia kizárólagos jogában és hatalmában áll, hogy a tagokat az egész társadalom számára eleve adott cél felé terelje és vezesse. A tömegnek az a feladata, hogy engedje magát kormányozni és engedelmesen kövesse a vezetők irányítását”.[8]

            Ezt írta a pápa 1906-ban kibocsátott, Vehementer nos kezdetű enciklikájában, amelyet Franciaország püspökeihez címzett, ezért hát nem minősül az egyetemes egyházi tanítóhivatal megnyilatkozásának és nincs is benne a „Denzinger”-ben. Mekkora feszültség van a pápa szavaiból kirajzolódó ordo- és egyházkép – féktelen XIX. század!, mondhatnánk –, illetve aközött, ahogyan hat évtizeddel később egy zsinat határozza meg az ordo-t és az egyházat. Csakugyan: „Sok mindenben másként kell viselkednünk, mint eddig: számos szokást el kell hagynunk, és sok mindent meg kell tennünk, amit eddig nem tettünk meg.” Nagy Károly, vagy a környezetében működő teológusok, a mi feladatunkat jelölik ki.

            Vajon meg tudunk-e birkózni vele? A Zsinat, az igen: akkor még nagy volt a lelkesedés, „új pünkösdöt” tapasztalhattunk meg, teljesült XXIII. János pápa óhaja. De manapság? Az egyház láthatóan fáradt, rezignált, hiányoznak a szárnyaló tervek. Hogyan is várhatnánk újabb nagy eseményt?

            Kanyarodjunk vissza még egyszer Nagy Károlyhoz. Ő tudta, hogy hetvenévesen sem túl öreg, hogy negyven évnyi királyság és több mint tíz évnyi császárság sem túl hosszú idő, s hogy a természetes kifáradás még nem ok arra, hogy lemondjunk az újrakezdésről. „Sok mindenben másként kell viselkednünk, mint eddig: számos szokást el kell hagynunk, és sok mindent meg kell tennünk, amit eddig nem tettünk meg.” Hogyan lát hozzá? Bűnbánatot, imádságot és böjtöt rendel el. Hiba volna, ha ugyanezt tennénk? Ha tehát nem siratnánk az egyház meggyengülését, hanem türelmesen, az újszövetségi hüpomoné szellemében komolyan vennénk és a bűnbánat, a megtérés, az elmélyítendő hit időszakának fognánk fel. Akkor talán azt is felismernénk, hogy a „sok  mindennek”, amit „meg kell tennünk”, mert „eddig nem tettük meg”, mennyire jelzésértékű kezdetét kaptuk ajándékba huszonöt évvel ezelőtt, amikor Döpfner bíboros megtette, amit jó ideje elmulasztottunk megtenni, és aminek megtételére egy zsinat szólított fel: ajándékba kaptuk az állandó diakonátust, a megújult – mert forrásvidékéhez visszatérő – egyház jelét.